Ki vagyok én?
- Öh... Astus.
- Az a nevem. Ki vagyok én?
- Aki szereti magát "a Nagy Tanitó"-ként mutatni.
- Azt szeretem csinálni. De ki az, aki ezt szereti?
- Én.
- És az micsoda?
- Hát én, én vagyok.
- Ezzel nem jutottam előbbre.
- Nem...
- Ki vagyok én?
- Most miért fontos az, hogy ki is vagyok én? Én, én vagyok. Mit akarok ezen kívül?
- Nagyon egyszerű. Én vagyok az, akinek ezt az életet élnie kell. De ha azt sem tudom, én ki vagyok, akkor mit várhatok az élettől? Hisz először is magam kell használnom, hogy a kívánalmaimnak megfelelően élhessek. Ha nincs valódi önismeretem, akkor csak elcseszem az életem, és még szívok is jó sokat, mert hülye vagyok.
- Igen. Mondok valamit... De hogyan teszek szert valódi önismeretre?
- Honnan jön a kérdés?
- A billentyűzetemből.
- És előtte?
- Az ujjaimból.
- És előtte?
- A gondolataimból.
- És előtte?
- ...
- No? Mi van előtte?
- Egy másik gondolat?
- Igen. De ki az, aki gondol?
- Én.
- Nem. Nézzem meg már jobban!
- Öö... Nahát! Ezek csak úgy jönnek, majd eltűnnek.
- És akkor ki az, aki gondol?
- Senki.
- Ki vagyok én?
- Senki?
- Majdnem. Figyeljek már jobban!
- Öh... Én csak úgy vagyok. Tök fura...
- No, itt a lényeg.
- Hol?
- Csak vagyok.
- Igen. Ez a lényeg.
- Csak nehogy elfelejtsem!
- Jah… Éberség!
- Bizony. Folyton éberség!
- De ez olyan nehéznek tűnik...
- Mert az, ha nem jól csinálom.
- Hogy kell jól csinálni?
- Csak vagyok. Ez mindig így van. De gyakorta elfelejtem, s ekkor azt hiszem, hogy a gondolat, vagy az érzelem, vagy a test vagyok. És ekkor idegeskedem, meg minden... Mikor csak vagyok, akkor a dolgok történnek, én tudom, hogy történnek, s látom, mit és hogyan tegyek.
- Igazam van. Csak vagyok.
- No igen. De ki vagyok én?

Astus