Az alklíma hét lépcsője

Artúr király idejében a Szent Grál felkutatásánál nem akadt nagyobb szenvedély Artúr valamennyi lovagja meg akarta szerezni ezt a megfoghatatlan kincset, mert az Isten áldását és védelmét jelentené a királyuk számára. A Grál - akár csak látomásban történő - megpillantásáért a vezeklő lovagok serege élt, ahogyan a festők is egyre csodálatosabb képeket készítettek az Utolsó Vacsoráról.
- Szinte lehetetlen a halandókat meggyőzni arról, hogy a kutatás tárgya sosem valami külső, legyen az bármennyire szent - mondta egykor Merlin Artúrnak. S ő jól emlékezett ezekre a szavakra, különösen a hosszú, téli hónapokban, amikor a lovagok unatkozván, nyugtalanul egyre hevesebb "Grál-lázban" égtek. A fiatalabbak már indultak volna a Szentföldre vagy a Monserrat hegyére, bármely mitikus vagy valós helyre, ahol a Szent Grált fellelhetőnek hitték.
A király azonban tartózkodóan tekintett erre a buzgalomra.
- Ám menjetek, ha akartok... - mondta, de hangja elhalt. - Miért? Te talán nem hiszel a Szent Grálban? - kérdezte Sir Kay hevesen. Mielőtt Artúr kihúzta volna a kardot a kőből, Kay-t a bátyjának tekintették, s így ő néha olyasmit is meg mert kérdezni, amire mások nem bátorkodtak.
- Hit? Azt gondolom, el kellene ismernetek a hitemet - válaszolt Artúr csendesen -, csak nem úgy, mint gondoljátok, s nem is úgy, mint ti magatok hisztek.
A válasz eléggé körmönfont volt Kay számára, aki elharapta arcátlanabb kérdéseit.
- Valóságos a Szent Grál, uram? - kérdezte Galahad sokkal szelídebb hangvétellel.
- Úgy kérdezed, mintha én birtokolnám - mondta Artúr.
- Magam sem tudom, mit higgyek - válaszolt Galahad vonakodva -, de közszájon forognak bizonyos történetek. - Miféle történetek?
- Merlínnel kapcsolatban. Állítólag ő maga hozta el a kelyhet a Szentföldről, ahol évszázadokon keresztül titokban rejtezett.
Artúr eltöprengett.
- Mint minden történetben, ebben is ott van az igazság szikrája.
Az udvar elnémult, mert ez volt az első alkalom, amikor a király bármit is szólt a valamennyiük által áhított kintsról. Artúr azonban nem folytatta.
Egy kora tavaszi éjszakán, amikor a mezők még épp csak felengedtek a téli fagy után, és az alig körömnyi nárciszok virágozni kezdtek az elhervadó fekete hunyor helyén tüzet láttak, a vár falaitól távol. Sir Percivel és Sir Galahad ült a király mellett. A két lovag vezeklési fogadalmat tett. Még túl korán volt a lelkigyakorlathoz, mert mélyen az erdőben még piszkos hókupacok olvadoztak a fák tövében. Így a két lovag a király lakosztályából jól látható kis sátorban imádkozott és böjtölt.
- Egykor haszontalan szeszélynek tartottam, hogy a Szent Grál megszerzésén álmodozzam - szólalt meg Percivel. - Minden lovag első akar lenni, de én évekre hátat fordítottam saját vágyaimnak, azt mondván, hogy azok csupán hiúságom játékai. De, hadd valljam be neked, Galahad, ma lelkem tűzben ég a kincsért.
- A király szerint az nem csupán tárgy - emlékeztette a fiatalabb lovag.
- Szerinte Merlin hozta Angliába. Te magad is hallottad, nemde? - Percivel hangja kihívóan csengett, de Galahad csupán bólintott. Néha az imádság és a böjt csak nagyobb tüzet gyújt, mint amit kiolt -, gondolta. Galahad azonban mégis osztotta Percivel egyre növekvő vágyát.
- Ha bárkit is arra rendelt a sors, hogy megszerezze a Grált, az bizonyára közülünk való - mondta. Néhány száraz mogyoróvesszőt dobott a tűzre, s figyelte, hogyan kapnak belé a lángok. - Mi vagyunk a lovagok egyetlen olyan társasága, amelyik valóban a béke védelméért él, s nem csupán rettegést hintve gázolja le a vidéket. Nem tudom, eléggé tiszta-e ahhoz a szívem, hogy elnyerjem a Grált - nem vagyok sem annyira hiú, sem annyira buta, hogy azt higgyem, majd az ölembe hullik -, de addig nem nyughatok, amíg meg nem próbálom.
Ebben a pillanatban a két férfi a földkérget borító vékony jégréteget megroppantó lépésekre figyelt fel. Feszülten figyeltek a jövevényre, amikor az ismeretlen így szólt:
- Ne féljetek, és engedjetek békében távoznom! Tűzre lenne szükségem, ha megosztanátok velem.
Percivel Galahadra pillantott, majd a sötétségbe nézett.
- Eredj a dolgodra, csinálj magadnak tüzet! Itt két lovag vezekel, s nem léphetnek most kapcsolatba a tisztátalan világgal. Gúnyolódó nevetés volt a válasz.
- Azt mondod, gyújtsak magamnak tüzet? Ezt fogom tenni.
S mielőtt még szavai elhaltak volna, Percivel rémültem ugrott talpra, mert lába alatt lángba borult a talaj. Galahad döbbenten nézett körül, mert a fagyott földből fellobbant lánggyűrű ölelte körül őket. Mielőtt kiálthatott volna, egy magas, ösztövér figura jött át hozzájuk a lángokon.
- Merlin - kiáltott fel Galahad, aki alig tudott érzelmein uralkodni. - Mi hozott erre oly hosszú távollét után?
- Nem a szemtelen barátod - válaszolt Merlin Percivel felé, aki igencsak igyekezett méltóságának romjaiból annyit menteni, amennyi csak lehetséges, ha az ember hátsó fele tüzet fogott. - Foglalj helyet! - intett a mágus. S Percivel kínzó fájdalma megszűnt. Leült Galahad mellé, Merlinnel szemközt. Egyikük sem látta korábban a mágust, mégis Artúr részletekbe menő leírása nyomán azonnal felismerték.
- Ne bámulj, gondolkodom! - mondta Merlin. - Mirő1? - kérdezte Percivel.
- És ne is vágj közbe! - toldotta meg a mágus. Kis idő múltán az arckifejezése meglágyult. - Igen, azt hiszem, igazat beszéltek. Most már csak az a kérdés, mit kezdjünk vele.
- A Grállal kapcsolatban? - kérdezte Galahad. - Feltétlenül folytatni akarjuk a kutatást.
Merlin elismerően vizsgálgatta.
- Minden buta bevezetés nélkül azonnal rájöttél, ki vagyok, s most szinte a gondolataimban olvasol. - Ígéretes szólt Merlin. Galahad a természetéből fakadó szerénységgel sütötte le a szemét, s őszintén remélte, Percivel nem irigyli tőle ezt a nem várt elismerést.
- Tudjátok, a királyotok jól beszélt - mondta Merlin. -A Grál nem olyasmi, amit az ember lóhátról vesz üldözőbe, mint egy rókát. Nem aranyból és drágakövekből való, s ezért semmi haszna nem származik senkinek, ha rejtegeti. Birtoklása nem közvetíti jobban Isten áldását, mint a nem-birtoklása.
Percivel egyre izgatottabb lett, végül közbevágott.
- Hogy mondhatsz ilyet? A Grálnak közvetítenie kell Isten áldását! Merlin szúrós pillantással hallgattatta el.
- Te balga, ha az egész világ Isten alkotása, akkor miért lenne, bármely elhagyatott, kicsiny és jelentéktelen része kevésbé áldott, mint a többi rész?
- Ugye létezik a Grál? - kérdezte Galahad. - A király azt mondta, te vagy az őrzője!
Merlin bólintott.
- Őrzöm, bár nincs szüksége őrizetre, irányítom a kutatást, ami nem vezet sehová, s végül ott leszek, amikor megtalálod a Grált, de sem engem, sem azt nem fogod látni. - Merlin elégedettnek tűnt ezzel a rejtvénnyel, s kis füstfelhőt fújt, mintha már felfedezték volna a dohányt. Percivel hirtelen felállt.
- Nos, ha itt én vagyok a balga, akkor inkább megyek! Merlin modora némiképp enyhült.
- Az vagy, aki vagy. S ez elég jó az Isten szemében, s elég ritka ebben a reménytelen világban. Ülj le, kérlek!
Percivel - bár kissé morcosan - engedett az udvarias kérésnek.
- Nem véletlenül jöttem a tüzetekhez. Azért vagyok itt, hogy a Grálhoz vezesselek - jelentette ki Merlin. - Létezik egy megkerülhetetlen törvény: ha a növendék kész rá, megjelenik a mester. Én megtaníthatom, amit tudni vágytok. Bevezető megjegyzéseim nem voltak sem durvák, sem titokzatosak. Csak azt szeretném, hogy verjetek ki a fejetekből minden, a keresésetek tárgyára vonatkozó félrevezető elképzelést!
Merlin egy kézmozdulattal enyhe derengéssé szelídítette a tűzgyűrűt, s vonásait épp csak megvilágította a pislákoló parázs. A két lovag csak egy hosszú árnyat látott, amelynek fehér hajkoronáján megcsillant a kelő Hold sugara.
- A kereső út a Grál elnyeréséhez, nem olyan utazás, mint amilyenre egyes tudatlan lovagok vágynak. Belső utazás, átalakulásra irányuló keresés. Mindketten hallottatok már az alkímiáról, ugye? - Percivel és Galahad bólintottak, sötét alakjuk alig vált ki az őket körülvevő éjszakai sötétségből. - Az alkímia az átváltozás művészete - folytatta Merlin -, s csak az nyerheti el a Grált, aki végigjárta a hét lépcsőt.
- Hét lépcső? - kérdezett közbe Percivel. - Akkor tehát a Grál mégiscsak aranyból van, mert tudom, hogy az alkimisták...
- Szamárság! - intette le Merlin. - Nem sokat, vagy tán semmit sem tudtok erről a tudományról, pedig születésetek óta gyakoroljátok! Minden újszülött alkimistának születik, majd elveszíti ezt a képességét, majd idővel újra visszaszerzi.
Percivel sejteni kezdte, hogy a mágus ismét csak rejtvényekben beszél, ha továbbra is kételkedik a szavában. Így hát bölcsen úgy döntött, inkább hallgatni fog.
- A létező legnagyobb pazarlás - folytatta Merlin -, a szellem eltékozlása. Minden halandó azért érkezett a világra, hogy felkutassa a Grált. E tekintetben senki sem született kivételezettebbnek, mint bárki más. A mágus már látja, hogy mindenki a szabadság és a beteljesülés megvalósítására teremtetett.
- Én nem vagyok szabad? - kérdezte Percival.
- A legegyszerűbb értelemben az vagy, hiszen nem raboskodsz. De én a szabadság szó mélyebb értelemét használom: a képességet értem alatta, hogy bármit bármikor megtehess - válaszolt Merlin: - S ennél vannak még mélyebb jelentései is. El kell ismerned: a múlt rabja vagy, mivel emlékeid alakítják az életed menetét. Ha szabad lennél a múlttól, beléphetnél a végtelen lehetőségek birodalmába, percről percre átléphetnéd az ismeret határait. A Grál csupán a látható ígérete a tökéletesség létezésének. Értitek?
Most, amikor már belemelegedett a mondanivalójába, a mágus nem várt válaszra.
- Azt mondtam, hogy az alkímia hét lépésben vezet a szabadsághoz és a beteljesüléshez. Az első lépésre a születéskor kerül sor, azután néhány a gyermekkorban következik, de az utolsókat már rátok bízták. Az isteni terv mindig gondoskodik rólatok, de felnőttként a saját akaratotok és vágyatok növekvő szerepet játszik. Csecsemőként ugyan a Grálhoz méltóan tisztaszívűek voltatok, de még mit sem tudtatok róla. Felnőttként pedig ismeritek a célt, de már elzártátok a megközelítés útját. A szabad akarat bevezetése okozta a Grál elvesztését, de ugyanakkor éppen azáltal nyerhetitek vissza a végén.
Galahad attól tartott, hogy Percival talán akadékoskodni fog, így hát gyorsan megkérdezte: - Ugye, megmutatod nekünk a hét lépcsőt?
Merlin halványan, sokatmondóan elmosolyodott, mielőtt beleegyezően bólintott.

AZ ELSŐ LÉPCSŐ: AZ ÁRTATLANSÁG

- Az ártatlanság állapotában jöttél a világra. Az alkimisták által használt összetevők közül ez a legfontosabb. Az újszülött csecsemő nem kérdőjelezi meg a létét: önelfogadásban, bizalomban és szeretetben él. A kétkedés civódó hangja még nem szólalt meg benne. Amikor a csecsemő szemébe nézel, kevés egyénit találsz benne. A "Ki vagyok én?" kérdése értelmetlen a számára. Ugyanakkor sugárzóan betölti a tiszta tudatosság, ami minden bölcsesség forrása. A csecsemő magának az Életnek a forrásából érkezik a világba, s csak lassanként függetlenedik tőle. Egy darabig még az időtlenségben fürdik. Nincs elképzelése sem múltról, sem jövőről, csupán az erre bontakozó jelenről. Valóban ez az öröklétben való élet, hiszen mi más lenne az örök, ha nem a jelen pillanat állandó megújulása?! Minden csecsemő átélte már a Grál ígéretét - a halhatatlanságot -, mert az idő nélküli élet a elmúlás-nélküliség titka.
- Ha ez igaz, akkor miért nem vagyunk a születésünktől kezdve mind halhatatlanok? - szólt Galahad komolyan.
- Csírák és hajlamok - válaszolt Merlin. - Minden csecsemő magában hordja a hajlamot, hogy az időtlenből átlépjen a világ órákra, napokra, évekre tagolt idejébe, hogy a belső világ békéjét felcserélje a külső világ tevékenykedésére, hogy a magába-mélyedés helyett az őt körülvevő izgalmas világba merüljön bele. Figyeld meg a gyermeket élete első heteiben! Látni fogod, hogyan fordul figyelme lépésről lépésre az őt körülvevő, meglepően új környezet felé. És így kezdődik az alkímia, az átváltozás, mely ettől kezdve ott rejtezik majd a múló évek valamennyi szívdobbanásának mélyén. A csecsemő nem angyal: tisztasága rövid életű. Már érzi a düh és a félelem, a bizalmatlanság és a kétkedés első fájdalmait, s az ártatlanság állapotát elhagyva, az ütéseket és sebeket is osztó világba lép. Ha nem teljesíthető kívánságai támadnak első ízben éli át a szenvedést. Ti halandók, ezt a kegyelem állapota elvesztéseként értelmezitek, de tévedtek. A kegyelem ott működik az emberi élet minden lépésében, bár korlátozott érzékelésetek miatt általában nem fedezitek fel.
- Mi köze ennek a szomorú történetnek az alkímiához? - kérdezte Percival, még mindig kétségek közt hánykolódva. - Mert a rejtett varázslat ekkor már működésbe lép - válaszolta Merlin. - A csecsemő növekedésével tűnik el a veleszületett ártatlansága. De ami történik, még ennél is csodálatosabb: az ártatlanság sértetlenül, a maga tisztaságában és teljességében megmarad a mélyben, s erre feledés borul. Most töredékesen élsz, számodra a világ korlátok közé szorult én-érzékelésedet egyéni tapasztalataid és emlékeid határozzák meg. Amikor elfelejtetted a teljességet, úgy tűnt, mintha önmagadat veszítetted volna el, ám ez tévhit. Bár nem úgy érzel és cselekszel, mint egy újszülött, a lényeg megmaradt. Valójában a teljességet nem lehet részekre tördelni, az igazságnak nem árt a nem-igazság. Ártatlanságod elvesztése valós esemény volt, de ugyanakkor nem lehetett igaz. Az alkímia erői a látott, a hallott és a tapintott valóságnál mélyebben működnek!
- Miből tudhatom, hogy ez az ártatlanság valóban jelen van még? - kérdezte Galahad.
- Ha a bensődben rejtőző ártatlanságot akarod meglelni, keresd a kisgyermek jellemvonásait: éberség, kíváncsiság, rácsodálkozás, annak bizonyossága, hogy helyed van itt a Földön, az időtlenség tökéletes békéjének érzése stb. Minden csecsemő átéli mindezt.

MÁSODIK LÉPCSŐ: AZ ÉN SZÜLETÉSE

- A következő lépcső - folytatta Merlin -, az én színrelépése. Az énhez te meg az is tartozik. Az én megszületésével kialakul a kettősség. Ellentétek vesznek körül, s ehhez kapcsolódva megindul az ellenállás. Az alkímia minden lépcsője felborítja a korábbi állapotot, a régi világot, de talán ez a lépcsőfok a legdöbbenetesebb. Már nem te vagy az isten!
Képzelj el valakit, aki mindenhatónak gondolja magát a saját világában! Bármerre néz, minden őt tükrözi. De egyszerre az emberek és a tárgyak elkezdenek önálló életet élni. Senki nem emlékszik erre a megrázó élményre, mert kora gyermekkorban történik. Pedig ez a születéssel azonos jelentőségű változás! Istenként boldog voltál, s most halandóvá lettél.
- Ezzel megszülettünk a fájdalom számára is, ugye? Feltétlenül szükséges volt ez a lépés? - kérdezte Percival.
- Igen, csírák és hajlamok, mint már mondtam. Mit lát a csecsemő, amikor a kíváncsiság figyelmét a körülötte lévő világra irányítja? Elsőként édesanyja arcát. A természet terve szerint a csecsemő az anyját a szeretet és a gondoskodás forrásaként azonosítja. Ám ez a forrás már a csecsemőn kívül van. Itt a csapda, mert bármennyire tökéletes is az anyai szeretet, már nem önszeretet. S amikor hosszú éveken keresztül a tökéletes szeretet elvesztésén bánkódsz, idővel felismered, hogy valójában a saját énedhez való ősi, mindenki más színrelépése előtti viszonyulásod elmúltát sajnálod.
Kezdetben nem volt szétválasztás. Amikor az újszülött hozzáért az anyamellhez, a bölcső oldalához vagy a falhoz, mindezt a felosztatlan, állandó érzékelés részeként élte meg. Később azonban a csecsemő érzékeli a rajta kívül lévő dolgokat, a külvilágot. Az én így beszél: "Ez én vagyok, az pedig nem én vagyok." Fokozatosan bizonyos dolgok az énnel azonosulnak: "az én anyukám... játékom... éhségem... fájdalmam... ágyam... stb." Sorrendek alakulnak ki, s megfogalmazódik a nem-én, a nem - az - enyém világa.
- Nem emlékszem erre a születésre - mondta Percival. - De ha igaz, amiről beszélsz, akkor a Grál keresése innen indul. Hiszen mi másból fakadhatna, mint a szétválasztottságból?
- Igen, amíg isteni lényként érzékelted magadat, nem volt szükség visszaszerezned Isten áldását - bólintott rá Merlin. - A szétválasztottságban magadat kezded a tárgyakban és eseményekben keresni. Már nem mindezek forrásaként látod magad. Csecsemőként önmagad az élet forrásaként érzékelted. Amikor kezded felderíteni a külső világot s annak tárgyait, boldogságodat azoktól teszed függővé. Így tárgyra-irányuló leszel, míg a csecsemő önmagára-irányuló volt.
- Ez a lépcső nem veszett el a gyermek növekedésével, ugye? - kérdezte Galahad.
- Soha semmi sem vész el. Az én születése olyan szempontok kialakulása előtt nyitott utat, amelyek máig hatnak: az elhagyatottságtól való félelem, az elismerés szükségessége, a birtoklásvágy, az elválás miatti aggódás, a gondban levés, az önsajnálat stb. A világ rabja lettél, mert már nem töltött el a csecsemőkre jellemző egyszerű teljességérzés. Ne veszítsd el a reményt: mind e változások mélyén egy óriási erő működött.

A HARMADIK LÉPCSŐ: A SZERZÉS VÁGYA

- Amint éned lett - folytatta Merlin -, megszületett a "külső világ", s új biztatásokat érzel magadban annak felfedezésére és meghódítására. A változás első jelei igen egyszerűek. A csecsemő megfogni és megtartani akar dolgokat, kíváncsian kutatni kezd, de azért anyja közelségét maga mögött akarja tudni. Azután megteszi az első lépéseit, s hamarosan tiltakozni kezd, ha anyja valamit nem enged. Apró elkalandozási kísérletei először egészen óvatosak. Ugyanaz a gyermek, aki korábban biztonságérzetre, védelemre vágyott, most szabadulni akar. Ez egészséges indíttatás, mert az én tisztában van azzal, hogy az ismeretlen szüli a féleiemet. S ha a gyermek nem akarná meghódítani a világot, akkor egyre jobban félne tó1e.
Egyre távolodunk a béke, az egység, a bizalom veleszületett valóságától. A lélek fölött az én veszi át az uralmat. Amikor a gyermek önmagába mélyed, már nem azt a tiszta tudatosságot találja, mint korábban, hanem kavargó emlékeket. Az élmények személyessé válnak, s a maguk teljességében már nem megoszthatók.
- Újabb szomorú történet - sóhajtott föl Porcival.
- Ha ez lenne a vége, akkor igen - válaszolt Merlin. - De az eredményt elérő én ugyanakkor önbizalmat és az egyediség érzését adja. A tárgyakban és az eseményekben megvalósuló világ egyetlen dologról szól: az egyéniséggé válásról. Az énre szükség van az általatok és a halandók által választott úton.
- Nem mindenki lesz eredményes. Szükséges állomás ez? - kérdezte Galahad.
- Nem mindenki a sikert tartja a lehető legfontosabbnak, s nem mindenki azonosítja azt a pénzzel, a munkával vagy a helyzetével - mondta Merlin. - De az eredményességre való törekvés ennél elemibb. A működő én bizonyítja, hogy a szétválasztottság elviselhető. Sőt, éppen az eredményesség biztosítja, a világ örömeit, amit megtanulandó, elérendő dolgokból áll. Sokak hosszú életszakaszon át törekszenek a sikerre. A hírnév vagy a vagyon szomja elnyomja bennük a törekvés igazi célját. De Isten tökéletes szabadságot hagy: ha valakinek a kinti világ, fontosabb, mint a belső, akkor áhítozhat hírnévre és vagyonra.
A mágus szemében az én gátolja a beteljesülés érzésének megszületését. Ellenőrzése ugyanis szeretetlen. Azt mondja: "Figyelj ide! Szerezz meg magadnak mindent, s ettől majd boldog leszel!" Egy darabig a halandók követik ezt a tanácsot. Isten felől nézve nincs is benne semmi rossz, mert Ő bízik abban, hogy a szabad akarat birtokában majd ki-ki jól választ.
Tehát e harmadik fokozat is veletek marad, mert amíg él az én, addig él az eredményességre való törekvés is. A sikeréhség nem csillapítható. Az átélhető élmények száma végtelen, és a világ hihetetlenül változatos. Az én növekedése fojtogatja a lelket a vagyon, a hatalom, az énkép rárakódó rétegeivel, bár egy kis hangocska meg-megszólal a mélyben: "Hol marad a szeretet? Hol a létezés?" S így jut el az ember a negyedik lépcső, a negyedik születés küszöbére.

A NEGYEDIK LÉPCSŐ: AZ ADAKOZÓ SZÜLETÉSE

- Idővel az ín új elképzelésre bukkan - haladt tovább a gondolataiban Merlin. - Rájön arra, hogy boldogság nem csak a szerzésben, hanem az adakozásban is rejlik. Rendkívül jelentős felfedezés, mert sokféle félelemtől megszabadítja az ént. Például az elszigeteltségtől való félelemtől, amihez a tökéletes önzés vezet; vagy a veszteségtől való félelemtől, mely a mindent megszerezni és megtartani akarásból fakad; vagy az ellenségtől való félelemtől, mert az valamit elvesz majd.
Amikor adakozóvá válik, az én megszabadul e félelmektől, de legalábbis lényegesen csökkenti azokat. Egy kínzó gonddal kevesebb! De ennél több történik: az adás két embert kapcsol össze: az adót és a fogadót. E kapcsolat új összetartozási érzéshez vezet, ami már nem a csecsemő öntudatlan kapcsolódása az anyjával, hanem aktív összetartozás, aminek alapja az örömszerzés.
Az odaadás és az adományozás alkotó tevékenység. Megváltoztatja az én teljes szemléletmódját. Az adakozó megszületése előtt mindennél fontosabb volt a veszteség elleni védekezés. Ez a veszteség vonatkozhatott pénzre, birtokra, de lehetett az önértékelés vagy a fontosság tudatának csökkenése is. Ebben az új állapotban viszont a személy már szívesen válik meg bizonyos dolgoktól, s nem érzi azt veszteségnek. Sőt, örül az énje. Meglepő módon, az adomány vételének öröme sosem volt ilyen!
Galahad elgondolkodva nézett maga elé.
- A szívben megjelent a szeretet, ez okozza különbséget. - Igen - hagyta rá Merlin.
- Amíg az én csak önérdeket követ, nem érez szeretetet. Átélhet jó érzést, önelégültséget, vagy ragaszkodást. S bár néha ezeket is szeretetnek mondják, de az igazi szeretet - a természetéből adódóan - önzetlen, s csak az önzetlen cselekedetből születik szeretet. Az adás nem korlátozódik csupán pénz vagy anyagi javak adományozására. Lehet az szolgálat, önmagad odaadása, tiszta szeretet.
Mindezek miatt az adakozó megszületése örömteli és felszabadító élmény. Bár még mindig az én uralkodik, már körülnéz önmagán kívül is. A legtöbb ember már kisgyermekként átéli az adás örömét: szüleik megtanítják őket arra, hogy osztozzanak másokkal. De az adakozó valódi megszületése csak jóval később következik be. Amíg azért adsz, mert így tanítottak, mert véleményed szerint ez a helyes, addig nem éled át az ajándékozás mélyről fakadó örömét. Az adásnak önkéntesnek kell lennie: az „ezt akarom tenni” érzése töltsön el, ne csak „az ezt kell tenni” - é!
- Amikor az ember adni kezd, ez már az én elhalásának jele? - kérdezte Percival. Merlin elhúzta a száját.
- Az alkímia nem ismeri a halált. Semminek nem kell elpusztulnia ahhoz, hogy elnyerd a Grált. Az én haláláról szóló régi elképzelés azt tükrözi, mintha bizonyos részeidet Isten elítélné.
- De hiszen az előbb azt mondtad, hogy az én ellenőrzést gyakorol és szeretetlen - vetette ellen Percival. - Ez is Isten terve volna velünk?
- Isten terve az, hogy megtaláld önmagadat - szólt Merlin. - Nem arra születtél, hogy elérj valami eleve meg-határozott célt. Ha ki akarod próbálni, milyen önzőnek, tudatlannak, gonosznak vagy hitetlennek lenni, Isten mindezeket a tapasztalatokat megengedi. Miért ne tenné? Hiszen Ő nem hoz ítéletet, egyetlen cselekedeted sem nem jó, sem nem rossz az Ő szemében.
- Ez döbbenetes! - vélte Galahad. - Szerinted a gyilkos és a szent egyenlőtik?
- Egyenlők, mert a bűnös vagy a szent csupán álarcok - Válaszolt Merlin. - Aki ebben az életben szent, még bűnös lehet egy másikban, a ma vétkese pedig levonhatja a tapasztalatot, s szentté válhat. Isten szemében e szerepek csupán a képzelet játékai. Nem kell magatokra kényszerítenetek ezt a látásmódot! De tanácsot kértetek tőlem, s én így mutatom az előttetek lévő utat.

AZ ÖTŐDIK LÉPCSŐ: A KERESŐ SZÜLETÉSE

- Hosszú ideig minden az én játékszabályai szerint zajlott - folytatta Merlin. - A „mi jó nekem?” kérdése volt döntő minden meggondolásban, egyedül a korlátozott egyéni látás tűnt valóságosnak. Mindez magától értetődő. Amint már mondtam, ennek a relatív világnak célja van: meg akar tanítani, hogyan lehetsz egyéniséggé! De az egyéniség tulajdonképpen megnyílással, a látómező kiszélesítésével kezdődik. Azt gondolhatnád, hogy a szabad akarat birtokában az emberek egyre önzőbbek lesznek. Ha a szeretetlen és ellenőrzést gyakorló éné lenne az utolsó szó, talán ez lenne a sorsotok, de az alkímia láthatatlanul, a lélek titkos mélységeiben működik.
Idővel az adakozó eljut az újabb lépcsőfokra, és keresővé válik. Ebben a szakaszban az én régi, megszokott aggodalmai lényegtelenné válnak. Az én értelme kitágul. Az ember nyitottá válik a lelki élményekre, a szeretet és a beteljesülés olyan forrását sejti meg, amelyet ember mégoly nagy szeretettel sem adhat másnak. Ez az új állomás is megrázó élményként hat. Az adakozó legjobb állapotában őszinte emberbaráttá vált. Kezdetben csak a családjának és a barátainak adott, azután már jótékony és közösségi célokra is, végül az adományozás szellemét már csak az emberiség egészének szóló adással tudja kielégíteni.
Lehetséges egyénként az egész emberiségnek adnunk valamit? Ezzel a kérdéssel eljutsz az individualitás határához. S a kérdésre csak a szentek ismerik a választ. Könnyen megérthető, hogy az adakozó életállapot olyan kérdéseket vet fel, amelyekre nem tudja a választ, s ezzel a következő életállapot megszületéséhez vezet. Az adakozó, aki korábban magához akarta ölelni az egész világot, egyszeriben észreveszi, hogy ez már nem okoz elégedettséget. Ami egykor örömet jelentett, ma unalmasnak tűnik, s különösképpen az én elismerés és fontosságigénye már nem vezet elégedett jó érzéshez. A kereső vágya sokféle formát ölthet: szemtől szembe akarja látni Istent, fényben akar élni, a tiszta tudat csendjében akar megmerítkezni.
Abban valamennyien egyetértenek, hogy az anyagi világ nem elégíti már ki vágyaikat. Miért? Ha egyszer Isten mindenhol jelen van, a szellem ne lenne ott a legkisebb homokszemcsében?! Igen és nem. Isten ugyan mindenütt jelen van, de mit sem használ ez neked, ha nem veszed észre Őt! A kereső azon fáradozik, hogy lásson.
- Azt hiszem, ekkor indul el az ember a Grál keresésére - szólt Galahad.
- A halandók közül néhányak számára valóban ekkor válik a Grál a mély belső igény jelképévé - válaszolt Merlin -, de az ártatlanság elmúlása óta átélt valamennyi lépcső a kutatás része. Ti halandók, mindig felosztjátok a valóságot jóra és rosszra, szentre és bűnösre, istenire és istentelenre, pedig valójában az élet óriási, isteni kiáradás. Egyetlen indítéka van: a teljes tudás és beteljesülés felé halad.
Valamennyire mégis igazad van. A kereső színre lépésével végre nevet adunk az addig névtelenül maradt vágynak. Nevezhetjük Istennek, Grálnak, isteni létezésnek vagy szellemnek, mindegy. Mind azért ösztökélnek, hogy ki akarjunk törni az idő és a tér ránk kényszerített korlátai közül. Mert lényeged határtalan. Az egyetemes életbe születtél bele. A világ ugyan időben és térben határosnak tűnik, de ez is csupán látszat.
- Miért csapnak be minket ilyen látszatok? - kérdezte Percival.
- A világegyetem nem rejteget előled semmit - válaszolt Merlin. - Nem tréfál meg. Azért tapasztalsz korlátozottságot, mert ez a világ iskola, gyakorlótér. S az alapvető szabály szerint, ahogyan saját magadat látod, olyannak fogod a világot is látni. Ha hiányosnak és méltatlannak tűnsz a saját szemedben, akkor ez távol tartja tőled Istent. Ugyan te találkozni akarsz Vele, és egyszersmind ragaszkodsz a kialakult véleményedhez is.
- Így Isten nem jut a közeledbe - fejezte be bánatosan a gondolatot Galahad. - Akkor tehát a Grál keresése sosem ér véget.
Merlin együtt érzően pillantott rá. - A szellem nem tud tőled távol maradni, még ha akarna se, hiszen minden szellem. Nincsenek titkos helyek, ahol nincs jelen. Isten szerint semmi baj sincs! Hadd szóljak még a keresőről, mert ez az az állapot, amikor a mágus eljut hozzád, és amire a halandók a leginkább felkészületlenek! Csecsemőkorod óta egyre többre vágytál. A kereső eljutott odáig, hogy már csak egyedül az Istennel szemtől szemben való találkozás elégítheti ki a vágyait. Ez sem magasabbrendű, mint a játék, a pénz, a hírnév vagy a szeretet iránti vágy. A játék, a pénz, a hírnév vagy a szeretet a maguk idejében Isten arcát hordozták számodra, amikor ezek voltak számodra a legfontosabbak. Bármi, amiről úgy gondolod, hogy teljes békét és kielégülést ad, a te akkori Istenelképzelésed. Aztán amint egyik állapotból belenősz a másikba, egyre közelebb kerülsz az igazi célhoz: Istenképzeted közelít a valóságoshoz, az Ó tiszta szellemi mivoltához. Bár minden korábbi lépés is isteni.
- Azt mondod tehát, hogy aki lopni készül vagy gyilkosságot tervez, az valami isteni indíttatást követ? Hiszen ezek is vágyak! - mondta Percival.
- A szeretet egyetemes, s ezért nem foglal állást - válaszolt Merlin. - Az én nem fogadja szívesen e tényt. Azt mondhatja: "Én megérdemlem Isten szeretetét, de az a másik ember nem." Ez ugyan nem Isten álláspontja. A tolvaj a vagyonban okoz veszteséget, a gyilkos pedig az életben. Amíg e veszteségek valóságosak a számodra, addig természetesen elítéled az okozójukat is. De az idő nem foszt-e meg végül a tulajdonodtól és az életedtől? Nem bűntény? Lehet a világot úgy tekinteni, hogy a bűn csupán káprázat. És bármi, amit bűnnek mondanak, egy hajszállal sem csökkenti Isten szeretetét.
- A keresők mindig megkapják mindazokat az elképzeléseket és tapasztalatokat, amelyekre vágynak? - kérdezte Galahad.
- Mindenki az isteninek olyan változatát tapasztalja meg, amit a saját tudata alapján létrehoz. Egyesek látomásokban tapasztalják meg Istent, mások egy virágban. A keresőknek sok fajtája létezik. Van, aki csodás közbenjárást és megváltást vár, más a legköznapibb jelenségekben felbukkanó erőt követi. A keresőt a magasabb valóság iránti vágy hajtja, bár a korábbi, adakozó állapot nem tűnik el. Csak az adományozást már nem önző indítékok hatják át, hanem az őszinte együttérzés.
Ekkor kérdőjelezhető meg először az én mindent-tudása és mindenek fölötti hatalma. Ebből következően a kereső világra-jötte rendkívül viharos lehet. Képzeld el magad úgy, mintha lovas kocsi lennél! Hosszú ideig nem ült kocsis a bakon, s így a lovak lassan elhitték, hogy a kocsi tulajdonképpen az övék. Azután egy napon a kocsi mélyében megszólal egy hang, s azt súgja: "Állj!" Kezdetben a lovak meg sem hallják, de a hangocska újra meg újra ismétli: "Állj!” s lovak nem hisznek a fülüknek, S még vadabb iramban száguldanak, hiszen: nincs parancsolójuk. A belső hang nem erőszakos, nem tiltakozik, csak ismétli: "Állj!"
Ez zajlik benned. A kocsi az egész személyiséged, a lovak az éned, s a hang a kocsi belsejében a szellemi éned. Amikor a szellemi színre lép, az én először oda sem figyel, mert feltétlennek gondolja a saját erejét. De a szellem nem az én által megszokott erőket használja. Az én a dolgok elutasításához szokott hozzá: az ítéletalkotáshoz, a szétválasztáshoz, a befogadáshoz. A szellemi a Lét csöndes hangja, és csupán kijelentéseket tesz. A kereső megszületésével egyre inkább hallod ezt a hangot, de készen kell állnod az én heves válaszára, mert küzdelem nélkül nem mond le az eddigi hatalmáról.
- Hogyan érhet valaha véget ez a küzdelem, ha egyszer a szellemi nem fejt ki erőt? - kérdezte Percival.
- Mert a szellemi nem az én által ismert erőt használja. Idővel majd megtanulod, hogy a szellem maga a végtelen erő. Szervező erő, és a világegyetem összes atomját egyensúlyban tartja. Ezzel összehasonlítva, az én ereje nevetségesen korlátozott és elenyésző. Mindezt megsejteni is majd csak akkor leszel képes, ha éned feladta mindent ellenőrző, mindent előre megmondó és mindent megvédeni akaró bástyáit. Ereje e három dologra korlátozódott. Ha éned képes egy pillanat alatt behódolni, a további növekedésre már nincs szükség, a kereső megszületése már elég lenne.
A dolog nem így áll! A szellemi hangja magasabb valóságról szól. Ehhez felemelkedni újabb feladat.
- Azt hiszem, kevesen vannak a keresők, hiszen olyan kemény ez a küzdelem! - jelentette ki Galahad. - Bizonyára sokan feladják, és elveszítik a reményüket. Ezért lelik meg csak oly kevesen a Grált?
- Mindenki arra született, hogy megtalálja a Grált! Emlékeztette Merlin. - Valóban nem tűnik nagynak a keresők tábora, de ez főként a láthatóság miatt van így. Mert ez a keresés belső folyamat. Külső jelekből nem tudod megállapítani, ki a kereső, s ki nem. A társadalom nem emeli ki a keresőket. Akadnak közöttük, akik magányba vonulnak, mások viszont - akár magas állásban - továbbra is a társadalomban élnek.
- Miből tudja meg az ember, hogy már keresővé lett? - kérdezte Percival.
- A kereső belső jegyei a következők: az adás indítóokává az önzetlen szeretet és az együttérzés válik, nem vár viszonzást, de még hálát sem; a megérzés a cselekedetek megbízható rugójává lesz, átveszi a hűvös ész szerepét; az ember be-bepillant a magasabb valóság eddig láthatatlan világába; tapasztalja Isten és a halhatatlanság jeleit. E jeleket a magány egyre növekvő élvezete, a társadalmi megítéléstől való függetlenedés, a Lét iránti lelkesedés és a bizalomkészség kíséri. A korábbi megrögzöttségek elmúlóban vannak. Az ima és a meditáció a mindennapi élet szerves részévé válik.
S bár mindezek a szellemi tapasztalatok az anyagi világból kifelé vonzanak, mégis azt fogod tapasztalni, hogy mélyebb kapcsolatba kerülsz a természettel, jobban érzed magad a bőrödben, és könnyebben elfogadsz másokat. Ez azért van így, mert a szellemi nem az anyagi ellentéte! Minden szellemi, s annak növekvő jelenléte az életedet jobbá teszi, még azt is, ami vele ellentétesnek tűnhet!

A HATODIK LÉPCSŐ: A LÁTÓ SZÜLETÉSE

- Mondtam már nektek - folytatta Merlin -, a kereső minden vágya a látás, s ez hamarosan be is következik. A hatodik lépcső, a látó megszületése már egészen felszín-közeli a kereső életében. Önmagában a keresés nem hordoz beteljesedést, s a rátalálás élménye nélkül a kereső élete száraz és csalódott lenne. Szerencsére az isteni tervben minden kérdésre rögtön válasz is kapható, minden cél tulajdonképpen már a forrásnál elérhető. Ha egyszer igazán azt a kérdést teszed fel, hogy "hol van az Isten?", választ fogsz kapni!
Nem akarlak azonban becsapni: a látó megszületése éppoly forradalmi, mint bármelyik korábbi születés. Az én végét jelenti, minden kifelé irányuló azonosulás végét. Képzeld el az életedet vászonra vetített filmként! Amíg az én határoz meg, addig a változó képekre figyelsz, és valósnak fogadod el azokat. Amikor színre lép a kereső, kezded érezni nem-valós voltukat. A látó megszületésével hátat fordítasz a vászonnak, és a fénybe tekintesz. Most már igazi valóságában látod önmagadat, nem csupán azt a gyarló képet, amit az én hozott felszínre, hogy fontosságot adjon az időhöz kötött észnek és testnek.
A látó már átlát mindezen, többé nem lehet becsapni. Már nem hús és vér alkotta épületnek látja önmagát, ahol otthont ad a léleknek, hanem felfigyel arra, hogy minden a szellem. A testet a szellem azért veszi fel formaként, hogy az érzékek elérhessék: tapintható, látható, szagolható legyen. Az ész a szellem hallható és megérthető formája. Ezek egyike sem a tiszta, kifinomult megérzésekkel közelíthető szellem. Ismered a mondást: "Akik ismerik, nem beszélnek Róla, aki beszélnek Róla, azok viszont nem ismerik." Ez a szellem titka.
- Nem éppen Róla beszélsz most? - kérdezte némi értetlenkedéssel Galahad.
- Nem úgy, mint gondolod. Amikor egy szikláról beszélek, láthatod és megérintheted. Amikor a szellemről beszélek, akkor a láthatatlan világ felé mutatok. Fénynyilak röppennek felénk abból a világból, hogy megvilágosítsák a szívünket, de mi nem tudunk gondolatnyilakat visszaküldeni.
- Ez elég különösen hangzik - mormolta Percival.
- Egy rózsa is titokzatos lenne, ha csak elgondolni tudnád, és sosem láttál volna egyet sem. A szellem közvetlenül tapasztalható, de meghaladja e világ korlátait. A tökéletes csend végtelen lehetőségeket hordoz. A megismerés során mindig valamiről tudást szerzel. Ha végül megismered a szellemet, akkor magát a tudást ismered meg! A kérdések véget érnek, mert a valóság méhében találod magad, ahol minden egyszerűen csak van. Ha a látó rátekint valamire, akkor csupán elfogadja azt, s nem alkot róla ítéletet. Már nincs én, aki venni, birtokolni és elpusztítani akar. Nincs félelem, mert nincs oka: a birtoklási vágy kiürült. S ha nincs üresség, amit be akarnál tölteni, akkor az élő tested a lehető legnagyobb megvalósítható szellemi célkitűzés.
Percinalt és Galahadot mélyen megérintették Merlin gondolatai. A korábbi lépcsőfokokról szóló magyarázatot is figyelmesen hallgatták: az én, az eredményes, az adakozó ismerősen csengett. Amikor a mágus a keresőről beszélt, a két lovag úgy érezte, róluk szól. A látó említése tiszteletet ébresztett bennünk, mint amikor a hegymászó sok fáradsággal eléri a tetőt, s kitárul előtte a rég vágyott, de még sosem látott táj.
- Bárcsak látó lehetnék! - kiáltott föl hevesen Galahad. Merlin bólintott.
- Készen állsz rá. A mágus az embereket mindössze három csoportba sorolja: akik még nem tapasztalták meg a tiszta Létet, akik már megízlelték, és akik már egészen fel is fedezték azt. Te már belekóstoltál, s most teljes egészében meg akarod ismerni. Számodra ez a szilárd világ lassan el fog merülni a Létezés mindent elborító ragyogásában. A messzi Indiában úgy mondják, hogy a köznapi élet elhalványul Isten színe előtt, amint a gyertya is ragyog a sötét szobában, de lángja láthatatlanná válik a déli nap fényében.
- Azután Percivalhoz fordult: - Téged is erre a lépcsőfokra állítalak, ugyan másképp ítéltelek meg korábban.
Percival mélyen elpirult, majd szinte dadogva kérdezte: - Milyen lesz hát ez az új élet?
- Mint mindig, ez is újjászületésnek tűnik. A látó abban különbözik a keresőtót, hogy többé már nem kell választania a dolgok között. A kereső még mindig a képzetek rabja, amikor körüljárva azt mondja: "Itt jelen van, vagy nincs jelen az Isten." A látó már az egész életében magát Istent látja. A hosszú belső harc véget ér, a harcos megpihenhet. A küzdelem helyére tapasztalás kerül: összes vágyad természetesen és erőfeszítés nélkül beteljesedik. A látóknak nincsenek külső megkülönböztető jeleik, de belül nyitottságot és boldogságot éreznek, engedik, hogy ki-ki azzá legyen, amivé válni akar, nem gördítenek akadályokat sem emberek, sem események elé, s lemondtak énjük legapróbb maradékáról is.